Mindennap szembenézek a vírussal!

Kati nővér őszinte vallomása a piros zónából

0
71

Kati határontúli magyar ápolónő, élete legveszélyesebb feladatát vállata el, mert segíteni akar másokon. Munkájára folyamatosan szükség van a kórházban, bármikor behívhatják, még a szabadnapján is. Nem keresi a nyilvánosságot a témában, csak szerette volna kiönteni a lelkét. Kevéske pihenőidejében, most a Sieve magazinnak mondja el érzéseit, erről a embertpróbáló helyzetről.

Több napon keresztül próbáltuk megszervezni beszélgetésünket a határontúl élő Katival, aki a veszélyes zónában teszi a dolgát, és küzd a betegekért. Ma, a szabadnapján – 12 órás éjszakai műszakja után, gyorsan még ebédet is főzött a családjának, majd kényelembe helyezte magát és elkezdett nekem mesélni, csak úgy ömlöttek belőle a szavak…

,,Mániám a fertőtlenítés”

,,Sok szörnyűséget láttam már éltemben, hiszen 31 éve vagyok nővér, mindigis ez akartam lenni. Az elsők között voltam ha tovább kellett tanulni, így ma már speciális feladatokat is rám bíznak, mint ez a mostani helyzet. Annak idején a sebészeten kezdtem és azóta ott vagyok. Megdöbbentő dolgokat láttam már: vérzőhasakat, szétroncsolt lábakat, betört fejeket, de már edzett vagyok. Örökre megmaradt bennem az első beteg, akit meghalni láttam, egy fiatal mellrákos nő volt, sohasem fogom elfejteni…

Mint koodinátor nővér rendszeresen járok dolgozni a piros zónába is. A kórháznál egy sátoron keresztül jutnak be oda a betegek, akinek koronavírus gyanú miatt be kell feküdniük. Nálunk a rehabilitációs részleg lett berendezve az elkülönítésre, ágyakkal, gépekkel, mindennel amire csak szükség lehet. Most a legtöbb nővér több területen is besegít, de a piros zónába csak azok mennek akiket kiválasztottak és el is vállalták, nem kötelező. Én akartam menni és segíteni akin lehet, de sajnos sokan félnek, nem merték elvállalni ezt a munkát. Aránylag jó a biztonság, de nem tökéletes, bár be vagyunk rendezkedve, fel vagyunk készülve, azért vannak hiányosságok és ez nagyon bosszantó, hiszen saját egészségünket kell kockára tennünk minden nap. Nincs meg minden felszerelésünk, jobb is lehetne a védelmünk a munkánk során, és a tesztek is hiányoznak. Műszak után sokszor sírva vezetem hazáig az autómat, hiszen minden nap szembe kell néznem a félelemmel. Nekem a fertőltlenítés mindig is alapvető volt, évek óta otthon is állandóan fertőtlenítő spray-t fújkálok, mert féltem a családomat” – mondja Kati.

Több mint harminc éve ápolónő

Mindenkin látni, hogy fél

,,A kórházba érkező betegeket szét kell válogatni és csak azok mennek a piros zónába akik külföldről jöttek haza, vagy krononavírusos tünetekről panaszkodnak. Őket meghőmérőzik, kikérdezik alaposan, valamint száj és orr mintával is kitesztelik. Amikor lemegyek a piros zónába általában 12 órás szolgálatban dolgozom, az oda beosztott orvos mellett. Mindent kell csinálnom a betegekkel, ugyanúgy mint más osztályokon. A vírus mellett persze lehet más betegségük is, azt is el kell látnunk, akár operációra is sor kerülhet. A műtétre ki kell vinni a beteget a zónából és az utunkat ilyenkor védelmi felügyelet kíséri. Egy ápoló folyamatosan fertőtleníti utánunk az utat, és természetesen a beteg is biztonságosan le van takarva. A mütőre most külön ajtó van nyitva, ezen jutunk be és a teljesen beöltözött személyzet látja el a beteget. Sok olyan feladatot kell ellátnom a karanténban, amit azelőtt soha, például legutóbb volt egy szívinfarktus gyanús betegünk akinek, – életemben először – EKG-t is kellett gyorsan csinálnom és más speciális eszközt is kellett használnunk, amit a begyógyászaton kell. A piros zónába is minden meg van, mint egy rendes kórházban.
Mivel mindig nem kaptunk meg a vírus teszteket, úgy műtünk embereket, hogy valójában nem tudjuk, hogy fertőzött-e korona vírussal, hiszen lehet tünetmentes is. Műtét után a beteg vagy visszakerül a piros zónába vagy a normál intenzívre, ahol nincs védőöltözetünk. Nálunk egyébként általában három napig fekszenek bent megfigyelésre a betegek utána hazamehetnek a piros zónából. A tünetek akár 2 hét múlva is jelentkezhetnek. Nem értem, hogy ez miért történik így, szerintem nincsen kellőképpen átgondolva.”

Minden korosztály van a betegek között, férfiak, nők vegyesen

,,Ha valaki tüdőgyulladásos tünetekkel jön be a belgyógyászatra, azt mozgó tüdőröntgennel azonnal meg tudjuk vizsgálni, hogy milyen az állapota. Sokan köhögnek, főleg erre panaszkodnak, meg arra hogy minden csontjuk fáj. Ez már nagyon gyanús, ők vannak alaposabban kivizságálva. Megfigyelés alatt tartjuk őket elzárva és három nap után vagy hazamehetnek vagy átkerülhetnek valamelyik osztályunkra a további gyógyulásig. Ha hazaengedték karanténban kell maradniuk, ide hozzánk már nem jönnek vissza. Gyakorlatilag mivel eddig extrém súlyos esetünk nem volt, a legtöbben otthon lábadoznak, bár szerintem jobb lenne ha tovább maradnának itt a kórházban. Ha valakinek lélegezetőgépre lenne szüksége nem ide hoznák – mivel mi csak ügyeletes kórház vagyunk, – hanem egy nagyobb kórházba – fejtegeti Kati.

A szkafanderes gyógyítók látványa mindenkit megijeszt

Amikor valaki bekerül ide a piros zónába, látszik rajtuk a félelem. Pedig az osztály nem annyira rémisztő, hiszen nem látnak azonnal gépeket a betegek, de rögtön megijednek amint meglátnak minket szkafanderben. Mindenkinek elmagyarázzuk, hogy mi a helyzet és mit kell tennie. Volt már olyan, hogy egy házaspár aki korábban Ázsiában járt, a kórháztól nem messze autóbalesetet szenvedett. Bekerültek hozzánk megfigyelésre a zónába, a balesetük miatt teljes kivizsgálást is kaptak. Teljesen kiborultak mind a ketten a karanténtól, nagyon gorombák voltak, sértegettek minket, nem akarták megérteni, miért kell itt maradniuk. Majdnem nekimentek az orvosnak is, végül a biztonságiak segítettek. Ilyen helyzetekkel is meg kell küzdenünk, ilyen veszélyek is lesnek ránk, – aznap az egyik kolláganőm kiborult, hogy ezt már sok neki… ”

A fiam nem mert átölelni

,,Először koordinátorok mutatták még hogyan kell fel és levenni szakszerűen a szkafandert. Rettenetes érzés volt, sírva öltöztem, de aztán mondtam magamnak: Kati szedd össze magad, nem fogsz tudni se orrot fújni se szemet törölni. A saját szemüvegemet felvehettem ami öt perc után már nyomta a fülemet a zárt védőszemüveg alatt, annyira szoros volt, hogy azt hittem megbolondulok nyolc órán keresztül. Három védőréteg van rajtunk, amiben olyan meleg van, hogy úszunk az izzadságban, teljesen kiszívja az embert ez a viselet, a kesztyűnkből is csöpög a víz. A kollégáimmal egyébként csodálatos az együttmüködés, hogy valami poitívat is mondjak, bár nehezen halljuk egymást, hangosan kell beszélnünk. Pár óra után annyira ki van a száradva a szánk, hogy nehezünkre esik a beszéd, ilyenkor inkább már csak leírjuk egymásnak amit akarunk. A szkafander alatt nem mindig tudjuk ki van, ki segít bent a zónában, így néha civilben nem ismerjük meg egymást, hiszen több osztályról vagyunk odavezényelve.

Egyszer 12 órát voltam a védelmi öltözetben egyhuzamban, mert nem tudtak leváltani. Ha felvettük a védő szkafandert, akkor már vécére sem lehet menni. Így telik el az egész műszak egy korty víz és étel nélkül. A karanténban, szkafanderben eltöltött nyolc óra után nem vagyunk önmagunk.
A viselésre egyébként már előző nap készülni kell, hogy ne igyál sokat, mert kimenni nem fogsz tudni, ami nem egyszerű, de ki lehet bírni… ebben a pillanatban elkezdett Kati sírni, meg kellett állnunk, próbálom vigasztalni… Valakinek be kell mennie, muszáj segíteni az embereket – küszködik könnyeivel.

Tudod mi volt a legrosszabb?- kérdezi tőlem. Ezt még senkinek nem meséltem el, egyszer amikor hazajöttem egy szombat éjszakai műszakomból a gyerekeim itthon vártak rám. Az udvaron az ajtó előtt mindig ledobom a kabátomat és cipőmet, amikor beléptem az ajtón a fiam nem akart megölelni, mert félt – folytogatja újra a sírás. Nagyon kemény volt, ez az érzés mellbevágott. Eleinte még meséltem otthon, el-elsírtam magam a család előtt, de most már kérnek, hogy inkább nem mondjak semmit. Nem könnyű, de kibőgöm magam egyedül: itthon anya vagyok és feleség, muszáj kibírnom – szedi össze magát Kati.

Ez most nagyon más helyzet, elcsöndesedtünk itt a zónában, de otthon is. Meg vagyok törve, akkora a nyomás rajtam, sok energiát veszi ki belőlem ez a munka. Megváltoztam, hallgatag lettem ettől a helyzettől, pedig nagyon szeretek beszélgetni. A piros zónában a betegek meg szoktak kérni, hogy hívjak fel nekik valakit, főleg idős nénik, bácsik akiknél még telefon sincs. Én ápolónak születtem, mindenkivel mindig megértem magam.
Minden nap van valami dráma amin el tudom sírni magamat, pedig kemény csaj vagyok. Hamar elvesztettem a szüleimet és mindent az életben egyedül a párommal teremtettünk meg a munkánkkal. Mindig azt mondom, hogy az egészség a legfontosabb, tartsa be mindenki a szabályokat hogy ne legyen szüksége a piros zónára.”

Ajándékba adom a maszkokat, ez most a hobbim
Nagyon szeretem a régiségeket. Barátaimnak és ismerőseimnek szoktam segíteni venni, csereberélni. A hobbim által így nagyon sok embert ismertem meg. Közülük most többen küldtek nekem ajándékba maszkokat, mert tudják hogy nővér vagyok és így akarnak segíteni nekem. Erős damaszt anyagból varrtak meg egy csomót, azokat nagyon szeretem. Meghatott hogy sokan gondolnak rám. Sokat aggódom a barátaim miatt, aki főleg Olaszországban ápolók. Háborogok dolgokon, és időnként ki is fakadok, ezért írtam a helyi vezetőnek is, hogy miért nem osztják ingyen a maszkokat, miért drága pénzért árusítják az embereknek. A mi közösségünkbe az emberek betartják a korlátozásokat, és segítjük egymást. Én is mindig körbe viszek a szomszéd néniknek maszkokat meg amit még kérnek.

Sok ismerőse küld ajándékba maszkokat neki

Egyébként egy-egy műszak után, ha már hazaérek, itthon megnyugszom. Először mindig rendbeteszem magamat egy alapos tetőtől-talpig zuhannyal, utána neki látok a napi dolgaimnak, mint mindenki más. Családi házban lakunk, rengeteg virágom van, nagy kertem, azt ilyenkor mindig körbebóklászom, így relaxálok. Gondozom a kis oázisomat, imádom rendezgetni, így töltődök. Most már kiteszem kertbe a díszeimet: feng shui szobromat meg a pagodát is. Néha lepihenek kicsit napközben is, de például tévét ritkán nézek, jobban szeretek kint lenni a szabadban. Van két kutyusunk és két cicánk is, ez az otthoni idill segít engem át ezeken az embertpróbáló napokon.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here